Nálam Éva kimaradt, egyből egy nemzetközi névvel indítottam. Valami házibuliba tartottunk tizenpár évesen. Jó ötletnek tűnt. “Szomjasak” voltunk, valami erőset akartunk inni, fogalmunk nem volt, mit csinálunk. Megérkezve megbontottuk, és jött az eszmélés… egy furcsa, fűszeres, édeskés, émelyítő lötty volt a kezünkben, aminek még az alkoholtartalma is elkeserítően alacsony volt. Többé eszembe se jutott, hogy utána nyúljak.
Eltelt majdnem húsz év. 2017 decemberében több évnyi vendéglátós tapasztalattal és borászati tanulmányokkal a hátam mögött egy borkereskedésben kezdtem dolgozni Budapesten, mikor az első napjaim egyikén a főnököm szólt, hogy menjek, kóstoljak velük. Kitöltött a poharamba néhány cent borostyánsárga, sűrű, olajos folyadékot, amit kétkedve méregettem. Talán valami desszertbor? De mitől a szín? Oxidált? Nem nézett ki rosszul, sőt. Az orromhoz vettem a poharat, és belém hasított egy nagyon távoli emlék, amiről hosszú időn keresztül igyekeztem nem tudomást venni. Egyből beugrott az az este a házibulival, de nem tudtam hova tenni. Ízre teljesen más volt, izgalmasabb, összetettebb, érdekesebb, sokkal jobb. A főnököm közölte, hogy vermut, kóstolóba kapta Spanyolországból.
Eltelt még pár év. Sokat dolgoztam, tapasztaltam, utaztam, rengeteget kóstoltam. Mindent, mindenhol, mindenhonnan. 2019 tavaszán a főnökömmel üzleti úton voltunk Barcelonában, tárgyaltunk, ettünk, ittunk, kóstoltunk. Egyik este egy véletlenül útbaeső vermuteríában vacsoráztunk, és kóstoltuk végig a tapasainkhoz passzoló vermutokat. Nem sokat szakmáztunk, élveztük. Jó volt a hely, jófejek a pincérek, hangos a zene. Kaptuk a kajákat egymás után, kérdés nélkül, közben fogytak a vermutok. Kábé egy évre rá feleségemmel Malagába utaztunk nyaralni… január volt. A katedrális melletti kis utcában egy bisztróban vacsoráztunk. Házi vörös vermutot ittunk, minden körhöz új fogást kaptunk, apró falatokat, sonkát, fél tenyérni hamburgert, szendvicset, olajbogyót. Ezen a nyáron már otthon, a konyhában kotyvasztottam az irmesbort, a spájzban talált hozzávalókból. Majd, mikor az első próbálkozásra egy szinte ihatatlan pancsot kaptam, második nekifutásra, egy kis utánajárás után már viszonylag céltudatosan vonultam a bioboltba a hozzávalókért. Ezeket a szeánszokat fotókkal dokumentáltam, sőt feljegyeztem a recepteket is. Végülis arra volt jó ez a kétnyári fellángolás, hogy rájöjjek, hogyan NEM kell ezt csinálni.
Aztán ’22 nyarára, rengeteg kutatómunka, utánajárás, fordítás és kóstolás után megírtam a szakdolgozatomat a vermut történetéről, kultúrájáról, fajtáiról, elkészítési módjairól, most pedig Spanyolországban élek, és próbálom a lehető legmélyebbre ásni magam ebbe az egészbe. Szeretem a lényét, a körülötte lengő életérzést, a ráépülő gasztronómiát, szeretem hogy keserű, édes, savanyú és fűszeres egyszerre.
A forma képlékeny. Egyelőre én sem tudom pontosan, mi lesz ebből. Az biztos, hogy a vermutról lesz szó. Nem túl szakmázósan, emészthető adagokban, de igyekszem azért viszonylag alaposan. A gyakrabban felbukkanó könnyedebb tartalmak mellett, próbálok heti egyszer hosszabb bejegyzéssel is jelentkezni, amikben különböző szempontokból fogom vizsgálni a témát. Lesz szó történelemről, fajtákról, gasztronómiáról, kultúráról, szokásokról, meg kábé bármiről, ami eszembe jut majd ezzel kapcsolatban.
Ha kérdésed van, írj üzenetet itt az oldalon, de elérsz emailben is: adam@vermunauta.hu Illetve, ha érdekel a téma, kövesd az oldalt instagramon és facebookon is!
--
Az eredeti bejegyzés 2022. szeptember 12-én lett publikálva.
Comments