Előre - hátra

Hoztam haza egy kis darabot… a napsütésből, az életből, Barcelonából. Ezekből így a fagyos szentek környékén nem sok jut idehaza. Hiányzik Spanyolország, na. Akik ismernek, tudják, mindig mondom, hogy jön a hullám, évek óta mondom. És hogy mennyire vagyunk “lemaradva” a nemzetközi trendekről? Nagyjából két éve kint voltam a katalán fővárosban egy, a vermutnak szentelt többnapos fesztiválon és az egyik, azóta itthon is elérhető márka készítőjének magyaráztam, hogy már látom, lassan indul Budapesten is, és be fog ez robbanni, talán rákapnak majd páran itt-ott, aztán leesett állal hallgattam, hogy szép mennyiségeket exportál olyan elmaradott és lesajnált helyekre mint Ukrajna vagy Oroszország. A nyugatról keletre tartó hullám valahogy átcsapott a fejünk felett, mi meg közben kamilláztunk hogyaszondja. Nem baj, már itthon is lehet kapni néhányat. Jókat. Egyelőre még nem értjük, nézegetjük, kóstolgatjuk. Keserű, meg édes is, gyümölcsös, meg sűrű is, bor is, meg nem is. Kíváncsian várom, mit fogunk kezdeni a jelenséggel hosszabb távon. Fogunk-e egyáltalán bármit, vagy elszámítottam volna magam és ez itthon sosem fog gyökeret ereszteni? Meglátjuk.

Ahogy már régebben írtam róla, tulajdonképpen az ókortól végigkíséri a Kárpát-medence történelmét a vermut. Mondjuk Carpano előtt még nem feltétlenül így hívták, de akkor úgy mondom, hogy a fűszerezett borok velünk vannak évszázadok óta. A rendszerváltást követően elfelejtettünk róla mindent, amit tudtunk, vagy tudni véltünk (ez talán nem is olyan nagy baj), és felnőtt egy generáció, aminek tagjai csak hírből ismerik Évát. Tapasztalatlanok, tiszták és előítéletmentesek. Most a vermuthoz való viszonyukról beszélek, remélem, még érthető vagyok. Spanyolországban is megvan ez a nemzedék. Ott mondjuk nem volt rendszerváltás, se átkos, amiből váltani kellett volna, (most a Franco-érába nem mennék bele, nem történelem óra ez, meg amúgy sem értek hozzá) vannak viszont tradícióik, gyökereik, amikhez visszanyúljanak. A kétezres évek közepe tájékán egy generációnyi huszas, harmincas fiatal leste le nagyszüleiről az életet és egy emberként nyúltak vissza a vermutos pohárhoz. 2007 őszén három barcelonai srác elindított egy Morro Fi nevű blogot, amin helyi éttermeket, bárokat, tavernákat kritizáltak és értékeltek. Annyira népszerűek lettek, hogy 2010-re megnyitották saját vermutozójukat ugyanezen a néven. Négy évre rá pedig még három másikat. Saját készítésű vermutot csapolnak, ami mellé falatnyi savanyított halakat, kolbászkákat meg panírozott tengeriherkentyűket kínálnak, tiszta, őszinte, sallangmentes környezetben és módon. Katalán kalandozásaim végéhez közeledve áprilisban még átvonatoztam tarragonai bázisomból Barcelonába, hogy megnézzem, mi fán terem ez az egész. A Sants-tól elsétáltam a Consell de Cent 171 szám alá, hogy tiszteletemet tegyem az elsőként megnyílt Morro Fi-ban. Nagyjából 15 négyzetméterről beszélünk: kicsi bárpult egy sörcsappal, a saját vermutjukkal telepakolt polcokkal, néhány bárszékkel és a fehér csempékre fekete filccel felírt ét- és itallappal. Gyors rotációban mindig ült bent egyszerre négy-öt ember, akik látszólag mintha ismerték volna egymást valahonnan. Kedélyesen, jókedvűen beszélgettek egy-egy pohár sör mellett (ottlétem során én voltam az egyetlen, aki vermutot ivott), majd délután kettő lévén elindultak ebédelni valamelyik szomszédos kifőzde teraszára. Két pohár után így tettem én is. Fizetés előtt még lekaptam a polcról két üveget, egyiket Petráékkal ittuk meg otthon, Tarragonában, a másikat itthon fogom a teraszon.

Kétezerhét, ízlelgetem 2023-ban. Nem vonok le konzekvenciát, csak nézem a fűszálakon lecsúszdázó esőcseppeket.

Hideg van és esik.

Nem baj, jót tesz a növényeknek, egyszer itt is kisüt majd.

Hiányzik Spanyolország.

--

Az eredeti bejegyzés 2023. május 13-án lett publikálva.